2012. január 10., kedd

Köszönöm, hogy ő lehetett az édesapám!

SOHASEM LÁTJUK EGYMÁST UTOLJÁRA

Annyi remény, vigasztalás, áldás
van e hitben, ha nehéz a válás.
Balzsamir a búcsú fájdalmára
a boldog hit, hogy mi keresztyének
sohasem látjuk egymást utoljára

Megszoritunk még egy kedves kezet.
Együtt járni messze ösvényeket
jó volna még, aztán elválnak már a
földi utak...De mi keresztények
sohasem látjuk egymást utoljára.

Lezárul egy forrón szeretett élet,
kinek mi itt hálát és hűséget
oly szivesen hintenénk még útjára.
Vigasztaljon, hogy mi keresztyének
sohasem látjuk egymást utoljára.

Kicsordul a könny, seb sajog a sziven.
Üressé válik körülöttünk minden.
Mégis - legyen akármilyen kopár a
föld - biztasson, hogy mi keresztyének
sohasem látjuk egymást utoljára.

Halál vagy élet szakitson el minket,
ha Krisztus köti össze sziveinket,
Őnála szent, örök örömben vár a
boldog találkozás. Mert mi keresztyének
soha sem látjuk egymást utoljára.

2010. november 6., szombat

Kedves Édesapánknak!

Édesapánk tegnap töltötte a 83. évét. Ezzel a verssel szeretettel gondolunk rá, és hálásak vagyunk a Jó Istennek, hogy szüleink együtt öregedhettek meg, egymás mellett. E verssel pedig a gyülekezetünk időseire is emlékezünk, akiknek nagyon örülünk, amikor a gyülekezetben is látjuk. Az Úr áldja meg őket!

Öreg botok a kapuban

*
Mikor a vasárnapi harangszó
szent vágyat ébreszt a szívemben,
és az imádkozás órájára
elindulok és is csendesen,
az Úr házának ajtajában
áhítattal réved rá szemem
a kívül hagyott öreg botokra.
Drága, öreg testvérek támasza!
Ismerem mind. Simára koptatta
gazdájuk ráncos, reszkető keze,
mely az életet átrobotolta.

Nézem és szívem hálával tele,
mert még itt vannak, itt várnak sorban,
míg nincs szükség rájuk itt pihennek,
s a kedves öregek bent a padokban.
Ott, hol elfedi a test nyomorát
a lélek öröme, mely ujjongva kiált,
szárnyakat ad és szökdelni tanít,
bátor a szív és kín nem lakik itt.
Terítve vár az Ige asztala,
dicséret zeng és hála szava,
erőtlen testben az erős lélek
szárnyakat adó diadala.

A botok megint kézbe kerülnek,
ha elhangzik végül az áldás.
Kip-kop! Róják újra az utat,
mint egy-egy hűséges segítőtárs.
S ha helytálltak a hétköznapokban,
vasárnap itt pihennek újra.
Hányszor látjuk, mielőtt belépünk
az imádkozás órájára!
De jaj! Ha a botoknak híja van,
akkor szemünk forró könnyet ejt,
s szívünkbe fájón beledobban,
hogy egy öreg szív végleg hazament.

Oláh Lajosné