Kedves Édesapánknak!

Édesapánk tegnap töltötte a 83. évét. Ezzel a verssel szeretettel gondolunk rá, és hálásak vagyunk a Jó Istennek, hogy szüleink együtt öregedhettek meg, egymás mellett. E verssel pedig a gyülekezetünk időseire is emlékezünk, akiknek nagyon örülünk, amikor a gyülekezetben is látjuk. Az Úr áldja meg őket!

Öreg botok a kapuban

Két bot feküdt az Ékes-kapunál,

két megkopott, elhasznált mankó.

Szembetűnő és szinte prédikál,

szívdobogtató, könnyet fakasztó.

Beszél sok-sok év szörnyű nyomoráról,

s az új elképzelhetetlen örömről,

hogy szökdel és ujjong, ki sánta volt,

mert minden kincsnél ma többet kapott.

Lehullt nyomora súlyos bilincse,

mert az Úr szolgája jött el erre,

a Lélek erejével felvértezve,

az imádkozás órájára, kilencre…

*

Mikor a vasárnapi harangszó

szent vágyat ébreszt a szívemben,

és az imádkozás órájára

elindulok és is csendesen,

az Úr házának ajtajában

áhítattal réved rá szemem

a kívül hagyott öreg botokra.

Drága, öreg testvérek támasza!

Ismerem mind. Simára koptatta

gazdájuk ráncos, reszkető keze,

mely az életet átrobotolta.

Nézem és szívem hálával tele,

mert még itt vannak, itt várnak sorban,

míg nincs szükség rájuk itt pihennek,

s a kedves öregek bent a padokban.

Ott, hol elfedi a test nyomorát

a lélek öröme, mely ujjongva kiált,

szárnyakat ad és szökdelni tanít,

bátor a szív és kín nem lakik itt.

Terítve vár az Ige asztala,

dicséret zeng és hála szava,

erőtlen testben az erős lélek

szárnyakat adó diadala.

A botok megint kézbe kerülnek,

ha elhangzik végül az áldás.

Kip-kop! Róják újra az utat,

mint egy-egy hűséges segítőtárs.

S ha helytálltak a hétköznapokban,

vasárnap itt pihennek újra.

Hányszor látjuk, mielőtt belépünk

az imádkozás órájára!

De jaj! Ha a botoknak híja van,

akkor szemünk forró könnyet ejt,

s szívünkbe fájón beledobban,

hogy egy öreg szív végleg hazament.

Oláh Lajosné