téli napon...

Ezen a fehér téli napon mély gondolatok voltak bennem, amikor ezt a szép verset többször is elolvastam:

Mucsi B. János:

Az éjszakából átnyúló csendesség

a hulló hópelyhek halk zajával

a városnegyedet altatja még,

kora hajnalban.

Szobám ablakát sarkig tárom...

gyönyörködöm a hólepte téli tájon.

Mélyen szívom a friss levegőt,

az ébresztőt, üdítőt, éltetőt.

Érzem,

hogy minden sejtjével dolgozik tüdőm,

alveolusai pattanásig teleduzzadnak,

szívbillentyűim is megriadnak

a hirtelen bezúduló

oxigéndus rakomány miatt,

Lelkem ablakát is tágra nyitom,

és kérem, várom, hagyom,

hogy betóduljon rajta

Lelked ébresztő,

frissítő, éltető fuvallata.

A csendes, hólepte téli tájon

úgy állok előtted, Istenem,

mint egy parányi pont

a nagy mindenségben.

Egy parányi pont,

aki nem mindig tudja,

hol van a helye számtalan

sor és szó között.

Állok és várom Szavad,

mely helyemre tesz és biztat,

néha megfedd, de velem marad.

Kora hajnalt köszöntök

szobám ablakából,

és gyönyörködöm

a hólepte téli tájon.

Ha ilyen csodás a tél itt lenn,

gyönyörűszép a mennyekben...

vágyok ott lenni fenn,

hol szívem nem didereg többet,

nem kéri fázón a szeretetet.

Gyönyörűszép a mennyekben...

Lent a járdán,

a vastag hószőnyegen

lasan, apró léptekkel

ébredezik a reggel.

Kocsimotor köhög,

prüszköl, zakatol,

hólapát zörög

a hóalatti kőkockákon.

Nekibátorodva,

bizonytalan léptekkel

indulnak napi útjaikra

nénik,bácsik, gyerekek.

Elindulok én is velük együtt

a hólepte téli tájon,

kicsit dideregve, fázón,

de kezem kezedben hagyom,

mert tudom,

hogy Lelked melenget,

s ha netalán megcsúszik lábam,

Te fölemelsz,

hogy tovább haladjak utamon,

a hólepte téli tájon.

Egy dal zeng szívemben,

miközben a lassan tisztuló eget fürkészem.

Gyönyörű, gyönyörűszép a mennyekben.