Egy ilyen szigetet képzeltem magam előtt, amikor ezt a különös című verset elolvastam:
Túrmezei Erzsébet:
„PÁU JÉ!”
Bevezettél közéjük,
Rácsos ágyacskák sűrű sora...
gyermekek, akik járni, beszélni
nem tanulnak meg talán soha.
Az egyiket betakargattad,
a másikat megsimogattad.
Hadd érezze, hogy védik, szeretik!
A harmadikat felültetted...
s elkezdtél énekelni nekik.
Egy kisfiú felkapaszkodott
rácsos ágyában, és ujjongani kezdett.
"PÁU JÉ!- - kiáltotta feléd.
Követelte kedves énekét:
"Pásztorunk a Jézus,
hozzá tartozunk!
S amikor énekelni kezdted,
ugrált, örvendezett.
"PÁU JÉ!- - ismételte boldogan.
Titkok tárultak fel előttem.
Megváltónknak annyi titka van,
amiket mi csak sejteni tudunk.
A kis beteg
nem érthette azt az éneket,
de szívében egy titokzatos húr
hallatára megremeghetett...
S láthatatlanaul lehajolt a Pásztor,
és átölelte azt a gyermeket.
Kívánom, hogy a Jó Pásztor védje és őrizze ennek a szigetnek a lakóit és dolgozóit!
3 Comments:
a kép is nagyon kifejező...
hm...
nekem is van ilyen élményem!Egy ilyen otthonban voltam én is,és egy kis gyerek nagy szemekkel rám nézett,beszélni nem tudod,de mikor karjaimba vettem hozzám bujt!Egy évvel azután ujra meglátogattuk ugyanazt az otthont(ha lehetett igy nevezni)és ez a kisgyerek mikor meglátott ahogy tudod hozzám szaladt,rám ismert és ölembe kérezkedett...ezt soha nem felejtem el!
áment mondok az utolsó mondatra amit irtál,Zsazsa!
Nekem egyből az jutott eszembe, mikor te még a szülészeten dolgoztál!
Post a Comment